A növekvő élelmiszer- és energiaszámla ugyanis közvetlen és látványos következménye annak a küzdelemnek, amely a világgazdaságban folyik a vezető szerepért az Egyesült Államok és más, újonnan iparosodott és/vagy nyersanyagban gazdag ország között.

A mostani sokkoló árupiaci csúcsokra ugyanis csak részben adhatók hagyományos magyarázatok. Az olajpiacon kétségtelenül elégtelen a kitermelés és a tartalékok, különösen Kína és India megnövekedett energiaigényéhez viszonyítva, a drágulás üteme azonban elszakadt a fundamentumoktól. Az élelmiszer- és agrárár-emelkedés még jobb példa erre, hiszen tavaly rekord-gabonatermés volt. Mi áll hát a háttérben?

Az egyik, hogy a tőzsdén jegyzett cikkek maguk is egyre inkább alternatív befektetési formává léptek elő az amerikai jelzálogpiaci válság okozta bizonytalanság nyomán. Különösen érvényes ez az arany esetében, amelyet az erősödő infláció elleni menedéknek tekintenek.

Felhajtja az árakat a dollár gyengülése is, ebben viszont már ott van a politika: az amerikai valuta vezető szerepét megrendíteni látszik, hogy számos, nagy tartalékkal rendelkező ország igyekszik diverzifikálni készleteit, így a Fed már nem áraszthatja el (annyira) büntetlenül zöldhasúakkal a világot. De felborítja az egyensúlyt a bioetanolláz is, amely az olajimporttól függetlenedni vágyó kormányok kétségbeesett – és a jelek szerint káros mellékhatásokkal járó – beavatkozásának az eredménye.

A termelők és a végfelhasználók előbb-utóbb nyilván alkalmazkodnak majd az új piaci árakhoz, hiszen új kapacitások, helyettesítő termékek, technológiák lépnek be. Ez persze kevés vigasz az egyébként is nadrágszíjmeghúzásra ítélt magyar polgároknak. De erről legalább tényleg nem mi tehetünk.

Forrás: Világgazdaság