Ezekre a szereplők – a termelők! – még akkor sincsenek jól felkészülve, ha a problémák az ágazatban szinte természetes módon időnként visszatérnek. E területen váratlanságról hosszú távon nem beszélhetünk – hangsúlyozta Torjákné Amberger Teréz, a Gazdasági Versenyhivatal irodavezetője. Legutóbb három évvel ezelőtt volt dinnyekrízis, s ha az egyik évben nincs meggyválság, akkor van helyette eper- vagy málna-, sárga- vagy őszibarack-, szőlő- vagy almagond.

A kevés vagy sok eső, a nagy meleg, hűvös idő, jégverés, vihar, a kereskedelmi láncok vevőbecsalogató akciói, a „nepperek”, a „lánckereskedelem” jelenléte mind-mind létező vagy rendszeresen fellépő jelenség, ezekkel számolni lehet és kell, egyúttal szükség lenne megfelelő védekezési mechanizmusok kialakítására. Ehelyett valóságos politikai hajcihő kerekedik a felkészületlenség okozta kapkodásból, miközben csak nem akarnak kialakulni és megerősödni azok a valódi piaci intézmények, amelyek adekvátabban kezelhetnék a bajokat.

A szezonális termékek piacán megannyi csatorna működik, az alkalmi útmenti árusítástól az exportig. Ahány ház, annyi kereskedő. Mindig számítani lehet a hipermarketláncok – kellően előkészített – akciózásaira, és az is bizonyos, hogy az exportüzletek – mert vannak – sem ad hoc módon, hanem hosszú évekig egyengetett kapcsolatok alapján működnek. Amúgy azonban, bár csökkenő mértékben, egyik napról a másikra köttetett – minden írásbeliséget nélkülöző, ezért utóbb védhetetlen – megállapodások által alakul a piac számottevő része. Naponta változik a kínált mennyiség és a termék ára – attól függően, hogy a ciklus melyik szakaszában van –, de ugyanígy az aktuális kereslet is. Senki sem tud elég jó prognózist ezek alakulására. Ha valaki egyszer bemondja az alacsony árat, az végigfut az egész hálózaton. Bár a vertikum minden szintjén nagy a kockázat, azt azonban a forgalmazó könnyebben háríthatja tovább. A termelő rossz alkupozícióban van a kockázatmegosztáskor, s jellemzően nincs kire továbbhárítania azt.

Az irodavezető szerint a nagybani piac maga a vicc, legfeljebb méretében különbözik egy vidéki kiskereskedői piactól. Magyarországon híre-hamva sincs egy árverési csarnoknak, aukciós piacnak, így persze a nepperek vígan élhetnek. Egyes beszerző és értékesítő szervezetek más motivációk (támogatásmegszerzés) mentén működnek, nem a termelői érdekek mozgatják ezeket. Ha gond van, akkor az állami szerveket hívják segítségül, pedig régóta jól látható, hogy ezek – akár eljárási sajátosságaik, akár tényleges funkcióik okán – nem alkalmasak a bajok megoldására. Nem tudnak nyakló nélkül támogatást adni, alapos okok, valószínűsíthető törvénysértések nélkül nem avatkozhatnak be a piaci folyamatokba, nem kényszeríthetik a piaci szereplőket zsebeik kiforgatására, szerződéses kapcsolataik feltárására.

A mezőgazdasági termelésnek számos olyan jellegzetessége van, amely miatt minden államban kiemelt figyelmet kap, és az ilyen krízisek feloldására gyakorta eszközt is nyújt, és az iparág szereplői ugyancsak érdekeltek abban, hogy megfelelően felkészüljenek ezekre a sokak által váratlannak beállított eseményekre. Mindenféle állami intézkedés nagyobb veszéllyel jár, mint amekkora haszon származhat belőle. Magának a piacnak célszerű tehát prioritást adni. Kérdés, hogy milyen másutt bevált kockázatcsökkentő és -megosztó mechanizmusok léteznek, amelyek az ilyen piacokon jól hasznosíthatók. A megoldásokat, a megfelelő értékesítési stratégiákat maguknak a piaci szereplőknek kell megtalálniuk. Elsősorban azt szükséges megtanulniuk, hogy nem elég megtermelniük, de el is kell tudni adniuk a termékeiket. Ez pedig néha fontosabb és főként más szakértelmet igényel, mint a termelés. Amíg a termelők ezt nem ismerik fel vagy nem hajlandók megtanulni, addig vesztésre állnak a hasznon való osztozkodáskor – mondta az irodavezető.

Forrás: Világgazdaság