A Boruzs János–Boruzs Jánosné által összeállított, 2000-ben megjelent Borlexikon így ír: „Cirfandli: fehér, szilvániféle borszőlőből készített, könnyű, savanykás ízű, száraz fehérbor.” Rippl Béla, a Magyar Borakadémia tagja, a pécsi borkultúra színvonala emelésének elkötelezett apostola azonban old a száraz meghatározáson:

Nagyon fontos lenne, hogy 2010-re, az EKF évére hiteles cirfandlik legyenek, olyan termékünk, amely képes közvetíteni valamit. A hagyományokat, a jelent, a jövőt egyaránt. Ez minden borban benne kell legyen, s ezt az üzenetet egy értő borfogyasztó meg is hallja.
Ezt megerősíti Kozma Pál is, amikor így fogalmaz: a cirfandli ki tudja fejezni a termőtáj adottságát, lelkületét. A termőtáj természetesen a Mecsek déli oldala, hazánk napfényben leggazdagabb vidéke, ahol a termőterület 98 százaléka I. osztályú kataszterbe tartozik.

A félmediterrán jelleg pedig különleges klímát jelent, s ez egyedi szőlőtermesztési lehetőségeket kínál. Ám azt hozzá kell tenni, a cirfandli érzékeny az időjárásra, s nálunk egy-egy évtizedben háromszor hűvös, csapadékos az ősz, más oldalról ugyancsak háromszor olyan kedvező, hogy a cirfandli szőlőszemeinek van módja a töppedésre, sőt az aszúsodásra – kiváló minőségű bort ígérve a termelőnek.

A Baranyában most talán húszhektárnyi területen termő szőlőfajtának homályba vész a múltja. A szakemberek szerint valószínűleg a Comoi-tó környékén volt őshonos, hozzánk a XIX. században Ausztriából, Bécstől délre fekvő ültetvényekről került be a káptalani birtokra, illetve Kecskemétre. Utóbbi helyről teljesen eltűnt, nálunk új kora az 1960-as éveket jellemző drámai visszaesést követően, az 1990-es években kezdődött.

Németh Márton és Diófási Lajos voltak dajkái, foglalkoztak a cirfandli klónszelekciójával, kiválasztva a termőképeseket, de a rothadásérzékenységet nem sikerült kiszűrni. 2001-ben újabb szelekciós időszak kezdődött: idős ültetvényeket kerestek, 80-100 éves tőkéket – Hosszúhetényben találtak is – hogy lazább fürtű cirfandliváltozatot sikerüljön termelésbe állítani.

E törekvések mozgatórugóját magyarázva mondja Kozma Pál, hogy a cirfandli a pécsi borvidéknek, régiónak olyan egyedi terméket tud adni, amely máshol az országban nem állítható elő, s egyaránt kötődik a tájhoz, gasztronómiájához, a borturizmushoz. Bizonyára a minőséget célzó és egyre eredményesebb törekvéseknek, a bor gazdag virágcsokrot és fűszereket egyaránt idéző illatának is köszönhető, hogy a kutatóintézet cirfandlija többször is a „Város bora” lett.

– A cirfandli nagyon sok arcú, ezért roppant nagy érték – szögezi le ausztriai tapasztalatai alapján Rippl Béla. Gumpolskirchen környékén több száz hektáron termesztik, s ott készítenek belőle többek között száraz, félédes, késői szüretelésű bort – összesen nyolc-kilenc félét –, sőt borpárlatot, de még pezsgőt is. Ezt a sokarcúságot szerette volna Rippl Béla a Pécsett, legutóbb Pécsváradon általa szervezett, és most már nemzetközi szintre is emelt cirfandliversenyekkel igazolni.

Széles megjelenési skáláját, íz- és illatanyagban, színben egyaránt. Mert van például világos sárgászöld, és van óarany színű cirfandli is. Erre a gazdagságra, szögezi le a Borakadémia tagja, egy chardonnay nem képes, mint ahogy amíg az oportónak nem áll jól, ha félédes, addig a mi zászlósborunkhoz az is illik. Hozzáteszi: egy olyan valódi gyémánt, melynek csiszolása még nem fejeződött be. 

Olyan azonban, hogy egy bor mindig és mindenütt jó, nincs. Ugyanaz a fajta egészen más hangulatokat, gondolatokat, értékítéletet vált ki egy elhanyagolt, koszos felszerelésű pincében, mint fehér abrosszal, szépen terített asztalnál. Nem csak a szőlőtermesztés, a borkészítés fázisaiban, de a fogyasztásakor is meg kell tisztelni a bort.

A bor tehát – túl a készítése szabályainak szigorú és hozzáértő betartásán – mindig „itt és most” vall gazdagságáról, és – teszi hozzá Kircsi László, az egyik kifinomult pécsi borfogyasztó – juttatja a pohárba hörpintő eszébe gazdája igényességét. Ami igényesség mindig párosul a szőlő és a bor iránti szeretettel, aggódó gondoskodással.

Forrás: Baranya Megyei Online