Gyurcsány kijelentésén persze csak az háborodik fel, akinek halvány fogalma sincs a közös agrárpolitikáról. Amit ugyanis mondott, azt nem ő találta ki. A közvetlen támogatások csökkentése, a termeléstől való függetlenítése és átcsoportosítása olyan területekre, ahol jobban hasznosulnak, már évek óta napirenden van, és az árak alakulásától függetlenül előbb-utóbb meg is valósul. Tervezik, hogy a nagyobb területekhez sávosan csökkenő támogatást rendelnek, a közvetlen támogatások egy részét pedig vidékfejlesztésre csoportosítanák át.

Lehet, hogy az európai integrációs ügyek országgyűlési bizottságának volt elnöke, most magas beosztású európai parlamenti képviselő nem hallott erről és az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke szintén nem, de ezzel van tele a szakirodalom, és ez minden magára valamit adó felsőoktatási intézményben tananyag és vizsgatéma. Folyamatban lévő dologról van tehát szó, amit évek óta számos tagország követel. Műfelháborodás és a gazdák félrevezetése helyett inkább el kellene gondolkodni azon, hogyan lehet elébe menni az eseményeknek, mivel az európai és ezen belül a magyar mezőgazdaság jövőjéről van szó.

Hogy milyen időtávon érvényesüljön ez a reform, azt lehet persze vitatni, befolyásolni. Nyilván nem egyik napról a másikra. Akkor kerülhet rá sor, amikor az új tagok támogatása eléri a régiekét. Ez a magyar álláspont is, melynek érvényesítése végett komoly diplomáciai erőfeszítéseket tesznek. Ne felejtsük el, hogy a távolabbi jövőképekben a közös agrárpolitika teljes felszámolása is szerepel. Jobb tennék az érintettek, ha a 2009-ben bevezetendő átalánytámogatás kihívásaira adnának választ, és 2013 utánra is készülnének. Ez a létkérdés!

Nem árt megjegyezni, hogy a közvetlen támogatásokra fordított összegek messze nem hozták meg a várt eredményt. Az unió mezőgazdaságának versenyképessége nem javult, hiába fordítottak rá évente közel ötvenmilliárd eurót. Nem csoda, hogy csökken a közvetlen támogatások társadalmi elfogadottsága. Nálunk is vannak ilyen jelek. Jól hangzik, hogy az EU-ban a magyar érdekeket kell érvényre juttatni, de hozzá kellene tenni, hogy ez nem mehet az európai mezőgazdaság, ezen belül saját mezőgazdaságunk hosszú távú érdekeinek rovására.

A termeléshez nyújtott közvetlen támogatások, melyek semmiféle elszámolási kötelezettséggel nem járnak, aligha ösztönöznek korszerűbb gazdálkodásra, idegenek a piacgazdaságtól. Konzerválják az elaprózódott birtokstruktúrát, és hosszabb távon nem adnak esélyt a tengerentúli, igen hatékony versenytársakkal szemben. Nem véletlenül erősödik az a törekvés, hogy ezt a fajta igazságtalan és eredménytelen támogatást módosítani kell. Az is közismert, hogy a pénzek döntő többsége a nagy gazdaságoknál csapódik le Európa-szerte.

Ami a mezőgazdaság arculcsapását illeti, az nem Gyurcsány nevéhez kötődik. Lassan húsz éve, hogy Magyarországon politikai indítékból felszámolták a nagyüzemeket, melyek komoly közteherviselők voltak, és nemhogy az európai gazdaságokkal, de az amerikai farmerekkel is felvették a versenyt. A rendszerváltás után tömegessé vált a munkanélküliség és a szociális ellátatlanság a falvakban. Ez volt a vidék és a mezőgazdaság első arculcsapása.

A második a "kárpótlás". A versenyképes technológiák bevezetésére alkalmas nagyméretű táblákat nadrágszíjparcellákra darabolták, de nem adták vissza eredeti tulajdonosaiknak, hanem kárpótolták vele azokat, akiknek jogos vagy vélt sérelmeik voltak. A mezőgazdaságban dolgozók földtől való megfosztása zajlott le, mégpedig előre megfontoltan és tudatosan. Mivel annak idején más állami vagyont még nem vontak be a kárpótlásba, csak földre lehetett licitálni. Erre külföldieknek is lehetőséget adtak. A nadrágszíjparcellák megműveléséhez természetesen sem eszköz, sem kellő szaktudás nem állt rendelkezésre.

Az ellicitált földekért a termelők azóta is fizetik a bérleti díjakat, ami nem más, mint a kárpótlás folyamatossá, örökössé tétele a gazdatársadalom terhére! A bérbeadók a támogatások növelésének arányában emelik a bérleti díjat, lefölözik a támogatások jelentős részét. Így az nem a föld használóié, művelőié lesz, akiknek szánják, hanem jelentős részét "lenyúlják" a földtulajdonosok. Azt a pénzt többé nem látja a mezőgazdaság.

Ezek a pofonok nem balról érkeztek!

Évente százmilliárdok jutnak a mezőgazdaságba, és mégis mindenki ráfizetésről, eladósodásról, ágazatok tönkretételéről beszél. Hol van a húsz év előtti állatállomány? A magyar gyümölcs és zöldség vészesen szorul ki az üzletekből. Borászatunk a biztató jelek ellenére is még mindig az emlékeiből él, és többen állnak sorba szőlőkivágási, mint ültetvény-korszerűsítési támogatásért.

Aki azt állítja, hogy globalizált világunkban az őstermelőké és az archaikus családi gazdaságoké a jövő, félrevezeti az embereket.

Hogy mit kell tenni? Az agrárstratégiában egységes álláspontra kell kényszeríteni a politikát. Mindent el kell követni, hogy nagyobb, a korszerű technikát befogadni képes birtokméretek jöjjenek létre. Érdekes módon senki nem tüntetett, amikor Orbán Viktor miniszterelnök korában aláírta, hogy 2011 után idegenek is vásárolhatnak földet Magyarországon. Ezt nem megtiltani kell, hanem megelőzni. Segíteni kell a versenyszférában dolgozó magyar termelők földvásárlását, és ehhez – komoly áldozatok árán is – meg kell teremteni a hitelezési feltételeket. Ezt az adófizetők megértik, és támogatni fogják. Három évünk van, aztán tényleg idegen kézbe kerül a föld. És akkor majd megint lehet egymásra mutogatni.

Mindent el kell követni a szövetkezés és integrálás érdekében. Ha a gazdálkodók ezt nem kívánják megérteni, néhány év múlva "bezárhatják a pajtát". A rendkívül koncentrált élelmiszer-kereskedelem és feldolgozóipar szorításából nincs egyéni menekülés. A szövetkezéshez, integrációhoz politikai és pénzügyi támogatás és termelői kezdeményezés kell. Az adófizetők ezt is meg fogják érteni, és nem fognak tiltakozni, ha az adójukból erre fordítanak. Az ellen viszont egyre inkább, ha a pénzüket feneketlen zsákba szórják.

Az államnak nemcsak szavakkal kell vidéken munkahelyeket teremteni, hanem az ottani vállalkozások kiemelt támogatásával, kedvezmények nyújtásával. A korszerű gazdálkodás további munkaerőt szabadít fel, és nő azok száma is, akik a gazdálkodást már csak mellékfoglalkozásnak tekintik. Meg kell nézni a nyugati példákat. Az adófizetők ezt is tudomásul fogják venni. És egyre nagyobb lesz a jelentősége, hogy a társadalom elfogad-e egy rendszert, vagy sem.

A gazdák pedig jobban teszik, ha a józan eszükre hallgatnak, tájékozódnak, szövetkeznek, és nem követik vakon politikailag elkötelezett "érdekképviselőiket". Többségében akaratunktól független folyamatokról van szó. Nem mi döntjük el, mi történjen az agrárvilágban. És amit nem oldunk meg magunk, azt majd megoldja az idő, de nélkülünk!

Forrás: Népszabadság – Dr. Nagy Frigyes