A másik piaci szegmenst pedig az elsődleges nyersanyag-feldolgozó iparágak alkotják, amelyeknél egyre inkább látszik, hogy csak vészmegoldásokkal, „átvészelési stratégiákkal” tudnak reagálni a kialakult helyzetre.

Lassan alapigazsággá válik, hogy az élelmiszer-ipari cégek számára egyáltalán nem jó, ha áremelésre kényszerülnek. Sokkal kiegyensúlyozottabb viszonyokat tükröz ugyanis, ha az alapanyag olcsó, mivel ez egyúttal (túl)kínálatra utal, vagyis azt is jelenti, a vállalkozásoknak van mit feldolgozniuk. A különböző drágulási hullámokat általában a visszaeső agrártermelés váltja ki, így az iparágnak az áremelési nehézségeken túl a nyersanyagok beszerzéséért is meg kell küzdenie.
Bár a meglóduló költségek önmagukban is súlyos gondokat okozhatnak, élelmiszer-ipari szempontból a valódi problémát a multinacionális élelmiszerláncok magatartása jelenti.

Általános tapasztalat, hogy az üzlethálózatok a fogyasztók (és a saját haszonrésük) megtartása érdekében ellenállnak a beszállítóiár-növelési kísérleteknek. (Pláne olyan helyzetben, mint amilyen az elmúlt évi is volt, amikor az élelmiszer-kereslet csökkent.) Így a feldolgozók pillanatok alatt „kettős présben” találják magukat: alulról az egyre nagyobb felvásárlási árakat követelő agrártermelők, felülről a kiskereskedelem drágulásfékező törekvései szorítják a cégeket.
Valószínűsíthető, hogy a feszült piaci viszonyok – főként a leginkább veszélyeztetettnek tartott hús- és tejiparban – újabb vállalati felszámolásokat idézhetnek elő.

Kérdés, hogy a csődök párosulnak-e például ágazati koncentrációval, mert ez esetben a jelenlegi válság – ma még talán paradoxnak tűnő módon – a túlélők megerősödéséhez vezethet.

Forrás: Világgazdaság