A negyvenhektárnyi barna homokon gazdálkodó, összesen tizenöt főt foglalkoztató soltvadkerti családi pincészet vezetőjét már ötször jelölték az év bortermelője díjra. Az idén nagy többséggel mellette tették le a voksukat a szakemberek. Kétségtelen: Frittmann János rozé borai nem csak itthon, hanem külföldön is ismertté és elismertté váltak.

Mi a titka a Frittmann-féle ezerjónak, cserszeginek, kékfrankosnak, kadarkának vagy cabernet-nek?

– Elsősorban az egyszerűség – mondja a borász. Hozzáteszi: bár igény lenne rá, nem tud több bort készíteni, mert a mennyiség növelése a minőség rovására menne.

Soltvadkerten és környékén az elmúlt évtizedekben alig akadt család, amely ne foglalkozott volna szőlővel, no és persze borkészítéssel. A háznál keletkezett felesleget eladták, főképpen fővárosi vendéglősöknek és borozóknak. Nem volt ez másként a Frittmann család esetében sem. Frittman János – aki sokaktól eltérően később a minőségi borkészítés útját választotta – fiatal korában nem szerette úgy a szőlőt, mint manapság.

– Ameddig a haverok fociztak, nekem a családi birtokon kellett dolgoznom – emlékezik vissza az év borásza. Aztán gyorsan hozzáfűzi: ennek ellenére nem volt kérdés, hogy szőlővel és borkészítéssel fog foglalkozni. 1982-ben már egyéni gazdálkodóként, saját pincéjében készítette az ezerjót és a kékfrankost. Kialakult a vevőköre, hat év múlva pedig megnyílt az első üzlete Szegeden, ahol fahordókból Frittmann-borokat mértek.

Ezekben az időkben a szőlő- és gyümölcskultúrájukra oly büszke gazdáknak az Aranyháromszögben nem voltak megfelelő gépeik, traktoraik. Leleménnyel segítettek magukon: mondhatni, egyedi gyártású, motorizált szekéren, úgynevezett csettegőkön hordták a szőlőt, a permetszert, vagy amit éppen kellett. A kilencvenes évek – a nagy visszhangot keltetett szeszhamisítások, olajszőkítések időszaka – nem szolgálták e vidék jó hírét.

– Nehéz időszak volt ez a helyi borászok számára, próbáltunk kitörni, lázadni a megbélyegzés ellen, de csak a konfliktusaink szaporodtak, ezért minden tudásommal és erőmmel a minőségi borkészítést igyekeztem szolgálni – mondja Frittmann János. Szavai szerint először más borvidéken termelt szőlőből akart minőségi nedűt előállítani, de azt tapasztalta, hogy bora így sem lesz jobb, mint ami a soltvadkerti tőkéken termett szőlőből készült. Ezért végleg hazatért, földjein csökkentette a terméshozamot, kísérletezett, kereste a friss, tiszta ízeket, a gyümölcsösség titkát. Úgy nyolc évvel ezelőtt készítette el azt a rozét, ami akkor a hazai piacon még ritkaságnak számított. Azt gondolta: ha a ráfordításait is belekalkulálja az árba, nem tudja majd értékesíteni termékeit. Nem így történt, egyik napról a másikra megfordult a szerencse, felfigyelt rá a szakma, borai pedig azóta rendszerint díjakkal térnek haza a különböző versenyekről.

– Bízom abban, hogy a térségnek jót tesz ez az elismerés, és jól is sáfárkodik majd vele – mondja az idei év borásza. – Remélem, sikerül végre megváltoztatni azt az elég gyakori vélekedést, hogy az Alföldön nem lehet minőségi bort készíteni.

Bár Frittmann János Tokaj-Hegyalját a világ legnemesebb borvidékének tartja, véleménye szerint az Alföld adottságai is kedveznek a különleges világfajtáknak, mert nagyobb a hőség mint a hegyvidéken, a szikes vízerekig érő gyökerek pedig "izgalmas" ásványi anyagokkal táplálják a szőlőt.

De vajon mit is ért Frittmann János jó boron?

– Elsősorban ízlenie kell – mondja, majd hozzáteszi: anynyi biztos, egyszerűség és harmónia nélkül egyetlen bor sem hagy bennünk élményt.

Forrás: Népszabadság