A forint új csúcsra ért, s ez ismét felhevítette a szokásos árfolyamvitát. Jó-e nekünk, kell-e nekünk az ilyen erős forintárfolyam? Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válasz, a valódi kérdés az infláció alakulása, illetve hogy be tudja-e indítani a jegybank az infláció csökkenését, vagy a gazdaság átáll egy tartósan magasabb inflációs pályára.

A májusi infláció 7 százalékos értéke minden várakozást felülmúlt, a maginfláció is majd 6 százalékra gyorsult. Utóbbi is tartalmazza az élelmiszerek inflációs gyorsulását, mert a feldolgozott élelmiszerek egynegyedét adják a maginflációs mutatónak. Ezt kiszűrve a teljes, élelmiszer-, üzemanyag- és hatósági áraktól megtisztított maginfláció 4 százalék. Ez alapján elmondható, hogy a magas hazai infláció nem kizárólag külső és egyedi hatásoknak tudható be, hanem részben belföldi folyamatok eredménye. Ilyen helyzetben az inflációs célkitűzés rendszerét alkalmazó jegybank logikusan kamatemeléssel szigorít, és ezzel igyekszik az infláció várt pályáját a 3 százalékos célszintre visszatornászni.

Meddig kell emelni a kamatot? Egy lehetséges megközelítés, ha megpróbáljuk megbecsülni, vajon a mostani kilátások mellett szükség van-e további kamatemelésre. Lehet, hogy nincs szükség. Az inflációnak az árfolyamra legjobban reagáló összetevőjét, az úgynevezett „tradable” inflációt vizsgálva ugyanis azt látjuk, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján 235–240 közötti euróárfolyam körülbelül 3-4 százalékpontos lassulást okozhat a „tradable” infláció esetében. Mivel ez adja a teljes infláció egynegyedét, a teljes infláció így 0,75-1 százalékponttal lassulhat, ami pont a 3 százalékos cél elérését jelentheti a már említett, „élelmiszerektől megszűrt” maginfláció esetében. Ebben az esetben már azt mondhatnánk, hogy a mostani ársokk kifutásával viszszatérhetünk a 3 százalékos célhoz.

Sajnos nem tudjuk, hogy ez a logika volt-e a monetáris tanács hétfői döntése mögött, amely a széles körű piaci várakozással ellentétben nem emelt az alapkamaton. Ha igen, a jegybank most arra fogad, hogy a jelenlegi szupererős forint elegendő lehet az infláció kívánt csökkentéséhez, és nincsen szükség a szupererősnél is erősebb árfolyamra.

Persze kérdés, tényleg szupererős-e a forint. Három évvel ezelőtt a lengyel zloty árfolyama 60 forint volt, ma 71; a szlovák koronáé 6 és fél volt akkor, ma 8 forint körül van. Az elmúlt években tehát 20 százalékkal lett olcsóbb a forint a régiós versenytársakhoz képest.

Az árfolyam szerepéhez érdemes megfontolni, mi történne akkor, ha az euró nem 240 forintba, hanem mondjuk a tízszeresébe, tehát 2400 forintba kerülne. Tegyük fel, hogy ezzel párhuzamosan az összes forintban kifejezett árhoz, bérhez és minden egyéb forintban kimutatott összeghez egy nullát hozzáírnánk, tehát egy liter benzin 3300 forintba kerülne, az átlagbér pedig havi másfél millióra emelkedne. Milyen jótékony hatása lenne a nem kicsit, hanem nagyon is gyenge árfolyamnak? Nyilvánvalóan semmilyen. Minden maradna a régiben, csak egy helyi értékkel odébb ugrottunk a számolásnál.

E kis példa jól mutatja, hogy önmagában az árfolyam vajmi keveset jelent, azt a gazdaság egyéb paramétereivel együtt kell értelmezni, amelyek közül elsősorban az infláció kulcsfontosságú. A jegybank most ezt helyezte a középpontba, és a korábbi árfolyamsáv eltörlésével szélesebb mozgásteret kapott ennek megvalósítására.

A végeredményt persze csak később, leghamarabb 2009 közepén mérhetjük majd, s a következő 1-2 év során derül ki, hogy elegendően magas-e a mostani kamatszint. A forint árfolyama a kamatemelés ellenére is stabil maradt, és a hosszú lejáratú hozamok sem emelkedtek, tehát a piac egyelőre úgy véli, hogy tartható az inflációs pálya. Meglátjuk, így lesz-e.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza

Forrás: Világgazdaság