Ellentmondásokkal tarkítottak az újabb brüsszeli agrárszabályozási tervek, amelyek az uniós agrárpolitika „állapotfelmérése” során alakultak ki. Az egyik legfontosabb változtatást a területalapú támogatások megkurtítása jelentené, amellyel párhuzamosan – a felszabaduló összegek átcsoportosításával – a vidékfejlesztési kassza bővülne. Az irány – habár egyértelműen sérti a nagygazdaságok érdekeit – jónak mondható, mert hozzájárulhat ahhoz, hogy a vidéken élők a mezőgazdaság mellett más bevételi forrásokra is támaszkodhassanak. Ma inkább az a kérdés, hogy a pénzelvonás milyen mértékű lehetne, ha a világpiaci eseményeket is figyelembe vesszük.

A máris markáns szakmai vita hátterében a nemzetközi agrárárrobbanás áll, amely az agrárvállalkozások jövedelempozícióját jelentősen javította. Bár az állattenyésztés továbbra is visszahúzó tényező, a növénytermelés – amelyhez a területalapú támogatások is kötődnek – a gazdálkodókat összességében nyereségessé tette. A nagy agrárcégeknél ma egyértelműen ez a helyzet, de szakértők szerint az egyéni gazdák is profitot termelnek. Mivel az áremelkedést a mértékadó prognózisok tartósnak jósolják, felvetődik a kérdés, nem lenne-e most jó alkalom a támogatások radikális csökkentésére.

A dotációk alapfilozófiája a veszteségcsökkentés, ma viszont az EU-pénzek – legalábbis a növénytermelésben – tisztán jövedelempótlásként (a nyereség további növelésére) szolgálnak. Ezért a liberális nézőpont szerint Brüsszelnek soha vissza nem térő lehetősége lenne arra, hogy a támogatásokat lefaragja, részben könnyítve ezzel az amúgy is túlterhelt közösségi agrárkasszán. A konzervatív, „lokálpatrióta” álláspontot képviselők ugyanakkor a dotációk megőrzéséért szállnak síkra, mivel ez szerintük egyértelműsítené a termelők számára, hogy „minden körülmények között” szükség van a tevékenységükre. A támogatások megőrzése ráadásul jól jönne arra az esetre is, ha az árak netán újra csökkenésnek indulnának.

Pillanatnyilag nem világos, Brüsszel melyik felfogás pártján áll, mert az állapotfelmérés eredményei eklektikus elemeket tartalmaznak. A bizottságot a területalapú támogatások szűkítésénél az óvatosság jellemzi, vagyis a dotációk továbbra is domináns szerepet kapnának. Más a helyzet viszont az intervenciós terményfelvásárlási rendszernél, ahol a tervek szerint újabb jelentős leépítés menne végbe. Ennek nyomán gyakorlatilag csak a leginkább stratégiai árunak tekintett búza maradna a rezsimben, és a korábban „lenullázott” kukorica után kikerülnének onnan a kalászos növények is. E változtatások egyértelműen piacos irányt tűznek ki: azt üzenik a gazdálkodóknak, hogy ne számítsanak (árgarantált) uniós felvásárlási védelemre, mivel a kereslet növekedése miatt hoszszabb távon is jó felvásárlási árak mellett adhatják el terményeiket.

Biztosra vehető, hogy az ellentmondások mögött részben határozatlanság áll. A 2004-es csatlakozás óta eltelt években is feltűnő volt, hogy a vízfejként működő uniós agrárapparátus olykor menynyire nincs tisztában a várható fejleményekkel. Erre az egyik legjobb példa éppen a már említett kukoricaintervenció esete: Brüsszel az EU-s terményhegyek drasztikus növekedését jósolva „vette ki” a növényt az intervenciós árukörből, miközben a módosítás idejére már hiányjelenségeket sejtető árnövekedés indult meg a piacon. (Hasonlóan rossz hatást gyakorol Magyarországra az uniós cukorreform is, amely az ágazat megszűnéséhez vezet, holott bizonyos régiókban a répatermelés és a cukorgyártás versenyképes maradhatna az éghajlati adottságok miatt. Mivel a feldolgozók sorra bezárnak, kiszolgáltatottá válunk a későbbi világpiaci fejleményekkel szemben.)

Nyilvánvaló, hogy Brüsszel az éles tagországi érdekellentétek miatt sorra jelentős ellenállásba ütközik, ha nagyobb horderejű szabályozási módosításokat kíván végrehajtani. Az sem tolerálható azonban, ha a belső agrárcsatározás és a visszatérő bizonytalanság a szükséges változtatásokat rendre megakadályozza vagy „kivérezteti”.

Forrás: Világgazdaság