Mint arról a német Die Welt című napilap internetes kiadásában beszámolt, Ulf Dieckmann, az osztrák székhelyű Alkalmazott Rendszeranalízisek Nemzetközi Intézetének (IIASA) munkatársa a tőkehal példáján mutatja be a folyamatot: évtizedek óta csak a nagyméretű halakat fogják ki a flották, mert azok hoznak többet a konyhára. A legtöbb halhoz hasonlóan azonban a tőkehal is csak egy bizonyos méret elérése után válik ivaréretté. Azokban a vizekben, ahol nem volt halászat, a tőkehalnőstények az első petéiket akkor rakták le, amikor már legalább méteresek voltak. 
    

Tehát azok a példányok maradnak életben amelyek renitens módon már 65 centisen lerakják első petéiket. Mivel őket sokkal ritkábban fogják ki a halászok, mint nagyobb fajtársaikat, jobban szaporodnak, így hamar többségbe kerülnek. Ez a feltételezés nem csupán elmélet, a valóságban is megfigyelhető: míg a 60-as években egy tőkehal nagyjából egyméteresen vált ivaréretté, ma már 60-65 centisen szaporodóképes. 

A folyamatot megfordítandó, a halászatot világszerte drasztikusan csökkenteni kellene – követelik a tudósok. Modellszámítások szerint legalább azokat a halakat kellene megkímélni, amelyek épp elérték az ivarérettséget.

A természetes tényezők azonban sokkal gyengébben hatnak, mint az emberi befolyás, ezért sokkal hosszabb időbe kerül a méretcsökkenés megállítása. Ulf Dieckmann számításai szerint a tőkehalnak 250 háborítatlan évre lenne szüksége, hogy ismét elérje 40 évvel ezelőtti átlagméretét.

Tengeri kollégáikhoz hasonlóan a tavakon és folyókon tevékenykedő horgászok és halászok is hatással lehetnek az evolúcióra, véli Robert Arlinghaus, a Leibniz Hidroökológiai és Belvízi Halászati Intézet (IGB) valamint a berlini Humboldt Egyetem munkatársa. Elsősorban a hobbihorgászok hatása emelendő ki, mivel jóval több hal akad a horgukra, mint a hivatásos halászokéra. Tehát a csukát ugyanaz a sors fenyegetheti, mint a tőkehalat az angliai modellszámítások és hosszú távú tanulmányok szerint.

Forrás:MTI